Monostori Martina: Benedek Európája a kultúrák válságában

Monostori Martina: Benedek Európája a kultúrák válságában

(Elhangzott 2009. január 16-án, a 80 éves Szepessy Tibor tiszteletére rendezett konferencián)

Készséggel elismerem, hogy előadásom címe kétfenekű doboz. Könnyen arra következtethetne a hallgató, hogy a 6. századi Európáról lesz szó, birodalmak bomlása után, népvándorlás közben, egy átalakuló kontinens szellemi állapotáról fogok szólni. Ehelyett mondandóm tárgya Európa mai állapota. Tehát előadásom nem ókortudományi, nem is középkortudományi, ha úgy tetszik: tudománytalan, vagy inkább tudományok fölötti, ám minden bizonnyal húsba vágó, hiszen a mentális létünk a tét.

Kiindulópontul egy olyan kötetet választottam, ami méltatlanul kevés figyelmet kapott a szellemi élet résztvevőitől, ennek okairól most nem beszélnék.

A könyv 2005-ben jelent meg magyarul, szerzője Joseph Ratzinger, igen, igen, XVI. Benedek néven a mostani pápa, címe: Benedek Európája a kultúrák válságában.

E kötet három tanulmánynak is beillő előadást tartalmaz, melyeknek címei sorra:

A kultúrák válsága, 1992. ,

Az élethez való jog és Európa, 1997. ,

Mit jelent hinni, 2005.

Ezek közül az idő rövidsége miatt az első lesz leginkább megfontolásaim origója, noha a másik kettő is megérne nem is egy, de több misét is. Egyrészt áttekintem főbb gondolatait, másrészt saját merítésű példák nyomán kicsit tovább is gondolom. A felhozott példák természetesen az előadás műfajából következőleg egyszerűek, nemegyszer anekdotikusak, itt és most nincs alkalom idevágó szövegek, iratok elemzésére.

Mit is jelent a kultúrák válsága? Legkevésbé sem arról van szó, hogy az európai kultúra problémáit a betelepülők radikálisan eltérő kultúrája okozná. Ha ez az ütközés fönnáll, az valójában csak következménye annak a belső válságnak, amit Európa évszázadok óta érlel. Nyilvánvaló, hogy a kontinensen tömegével megjelent, más földrészekről származó, más kultúrájú lakosok egyre határozottabban nyernek teret, aminek csak pár felületes jelét említem most. Egy 2007-es cikk szerint Olaszországban 735 mecset volt, azóta nyilván szaporodott a számuk, egy év alatt többször annyi mecsetet építettek, mint katolikus templomot. Vagy Kölnben a világhíres katedrálisnál nagyobb mecsetet építenek, ami megdöbbentette a helyieket. Ahogyan ez történt Berlinben vagy Duisburgban is. Ott tart ez a folyamat, hogy már euro-iszlám építészetről is beszélnek. Ez persze még lehetne csupán egy szaporodó népességcsoport önkifejezésének megnyilatkozása, de ami például tavaly decemberben Malmőben lezajlott, azt alighanem az oly divatos fundamentalizmus kategóriájába sorolják. Történt, hogy egy iszlám imaterem és kulturális tér gyanánt szolgáló helyiség bérletét a tulajdonos fölmondta. Erre válaszul mohamedán fiatalok megszállták az épületet és napokon át tartó zavargásokat robbantottak ki. Vagyis immár oly mértékig magukénak érzik Európa számos fertályát, hogy a hódító jogán tűzzel-vassal védelmezik állásaikat. Természetesen ez még korántsem általános. Még nem. . . Láthatólag a betelepülők nem küzdenek identitásválsággal.

Ez önmagában nem okozhatna gondot, hiszen kontinensünkön igen régóta élnek egészen más kultúrájú csoportok, elég, ha a Magyarországon az Árpád-korban jelenlévő izmaelitákra gondolunk, vagyis a mohamedán hitű bolgár, besenyő stb. népességre. Konfliktusokat gyakran okozott ez a helyzet, válságot nem.

Tehát az Európában megjelent és viharos gyorsasággal növekvő, különösen is mohamedán népesség jelenléte mérete ellenére önmagában nem vezetne válsághoz. Mi tehát a válság oka? Ratzingerrel válaszolva azt mondhatjuk, hogy ennek kialakulása több évszázados folyamat, egészen a reneszánszig vezethetjük vissza, tartalmilag pedig úgy foglalhatnám össze a teológus elgondolását, hogy a racionalista kultúra és a metafizikus kultúra egymásnak feszülése az ok, amely küzdelemben egyelőre a racionalista kultúra látszik győztesnek.

Mik a fő jellemzői ennek a racionalista kultúrának?

Az ész teljes önállósulása, levetve magáról az isteni eredetet, az erkölcsi megfontolásokat. Paradox módon épp a keresztény környezet hozta létre ennek lehetőségét, hiszen a kereszténység kezdettől a Logosz, a Verbum vallása volt. Lásd János evangéliumának híres kezdősorait:

"In principio erat Verbum et Verbum erat apud Deum et Deus erat Verbum. Hoc erat in principio apud Deum. Omnia per ipsum facta sunt et sine ipso factum est nihil quod factum est. In ipso vita erat et vita erat lux hominum. " (János evangéiuma, 1,1-4. )

Azaz:

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.

(Káldi Neovulgata-fordítása)

Nos, ez a teremtő Értelem, melynek visszfénye az ember értelme, egyre inkább mérték helyett a privátszféra szubjektumai közé került, annak arányában, ahogyan az emberi értelem függetlenítette magát magától a Teremtő Értelemtől és az alázat követelményétől. Mi az alázat? Manapság ebben az új Bábelben fogalmi zavarral hencegve össze szokás keverni a megalázkodással, az alázatoskodással. Az alázat önmagam ismerete Isten jelenlétében. Vagyis nem elegendő az észnek önmagát, lehetőségeit, képességeit fölismernie, hanem mindenkoron az Alfához, a Teremtő Logoszhoz kell viszonyulnia, belátva és elfogadva határait, korlátait. Ha nem teszi, a lelkiismeret-nélküliség pusztításához vezet tevékenysége. Ahogyan Rabelais fogalmazta meg: "a tudomány lelkiismeret nélkül csak romlása a léleknek (science sans conscience n'est que ruine de l'âme)".

Erre persze mondhatja egy ateista, hogy neki Isten nem lehet viszonyítási pont. Csakhogy ha nem az, akkor ki vagy mi a viszonyítási pontja?

Ha az ész Isten trónjára akar ülni, szükségképpen saját individuuma lesz a reláció alapja. Márpedig ennek következményét Hamvas Béla pontosan leírta:

"Elég újra és kifejezetten hangsúlyozni, hogy az újkori életben a szellemiség éppen úgy van jelen, mint minden korszakban, de a szellemiség nem realizálódik. Nem realizálódik pedig azért, mert az ember az anyagi természetet nem az örök atyai szeretet szellemében, hanem Énjével kívánja megművelni. Ez pedig egyáltalán nem megy. A következmény, hogy a szellemiség a természettel nem érintkezik, a világ két fele között a viszony s a kapcsolat megszakad: a szellem merő idealitásban marad, mert realizálatlan, millió kötetben fekszik fölöslegesen, értelmetlenül; a szellemi ellenőrzés alól felszabadult természeti erők szabadosan garázdálkodnak és elvadulnak, ami az államéletben, a társadalomban, az ember egyéni sorsában és lelkivilágában egyaránt látható és tapasztalható.
A nem realizált szellemiség első következménye, hogy az élet értelme elkallódik. Mert az élet nem olyasvalami, aminek saját magában értelme lenne, vagyis aminek önmagában értelme van. Az élet az anyagi természet körébe tartozik és a szellem érintése nélkül éppen olyan tehetetlen és vak, mint amilyen értelmetlen és sötét. Ilyen körülmények között nincsen lehetőség arra, hogy bármely mértéket is egyetemessé lehetne tenni. A dolgok mértéke az ember lesz, az Én, ami kezdete a mértéktelenségnek és a mértéknélküliségnek, az intellektuális szofisztikának, a morális anarchiának az államéletben, mint Kung-ce mondja: a nagyszájúak hatalmának, a művészetben a divatnak, a közéletben a képmutatásnak.
A mérték elvesztésének következménye, hogy a jót és a rosszat mindenki egyénileg kénytelen még csak nem is egyszer s mindenkorra megállapítani, csupán adott esetre rögtönözni. Az individualista és improvizált morál természetesen elveszti törvényes jellegét, s végül a jó és a rossz nem jelent mást, mint egyéni érdeket, amely naponként és percenként is változhat.
Az életszabályok eltűnnek; a szokásokban fellép az önkény vagy az értelmetlen majmolás. A szociális élet közvetlensége megszűnik, s az előkelőség, udvariasság, jólneveltség, előzékenység az anarchikus Ének számára csak teher. A közös jóléttel senki se törődik, mert mindenkinek az egyéni gyönyörért kell loholnia.
Intenzív művelésről ilyen körülmények között természetesen szó sem lehet. Az élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Az intenzív művelés először terhessé vált, később kényszerré, végül rabsággá. Ezen a fokon a művelést úgy hívják, hogy: munka. A munka nem egyéb, mint tevékenység, de szellemi valóság realizálása nélkül, az értelmetlenné vált életben értelmetlen, kínos, gyötrelmes, nehéz, alacsony rendű és felőrlő tevékenység. Ha az életnek nincs értelme, akkor az ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre. S ha az életnek nincs értelme, akkor a tevékenység is értelmetlen; ez az értelmetlen tevékenység: a munka. " (Hamvas Béla: Scientia Sacra, Magvető Kiadó, Budapest, 1988. , 191-193. pp. )

A Logosz és az emberi ész szétválása számos kétarcú jelenséget szült. Látszólag felszabadította az embert, jogokat és demokráciát fejlesztett ki számára, vallás- és véleményszabadságot adott, tiltja a diszkriminációt. Ámde napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy nemegyszer önmaga ellentétébe fordul egynéhány abszolút értéknek tekintett tényező. Mert például mi a szabadság határa a terrorizmus elleni küzdelemben? Az állampolgárok egyre fokozottabb ellenőrzés alá vonása a vélelmezett, de soha meg nem valósítható biztonság érdekében meddig mehet el? Nem változik-e ellenkezőjére a szabadság elve? Ugyanakkor maga a terrorizmus is nem más-e valójában, mint személyek önfelhatalmazása az általuk vélelmezett jogok és logika nevében? Ha ebben a relációban mindkét fél számára a cél szentesíti az eszközt, mi lesz az erkölcsi különbség köztük? Egyáltalán: az erkölcsi iudicium szükséges-e a mai közéletnek, avagy Hamvasnak van igaza? Lásd fent. . . Léteznek fogalmak, mint igazságosság vagy béke, csakhogy nincs konszenzus ezek értelmezésében, ahogyan az állítólagosan létező morál is sokkal inkább mások felé megfogalmazott elvárások sora, semmint a megfogalmazó egyén vagy csoport életében követendő elv. Hasonló kérdések az úgynevezett magánszféra területén is feltehetők: hogyan oldható meg a nő és a magzat jogának ellentéte: egyiknek joga van a szabadsághoz, a másiknak az élethez. A látszólag szekularizált puszta ész nevében nem kerül-e sor diktatórikus beavatkozásra a szabadságjogok nevében az egyébként szintén jognak feltüntetett vallásszabadsággal szemben, amennyiben hittani tanításokat kérdőjeleznek meg azon az alapon, hogy pl. tilos a diszkrimináció? (Vö. nők pappá nem-szentelése. )

Elmosódott a határ a "meg tudom tenni" és a "megtehetem" között. Amit meg tud tenni az ember, azt általában meg is teszi, hacsak nincs előtte és fölötte erkölcsi norma. A genetikai manipuláció eljutott arra a pontra, hogy alighanem embert is képesek leszünk gyártani. Igen, gyártani. Nem nemzeni, világra hozni, hanem gyártani. Előre megszabott tulajdonságokkal, nemtetszés esetén irány a kuka. Túlzásnak tűnik? Csak tűnik. Már ma is létezik és gyakran hangoztatott felfogás, hogy lenne 3. , 4. gyerek is a családok egy részében, ha meghatározhatnák, milyen nemű legyen. Innen már csak egy lépés, hogy klónozás és más genetikai manipuláció révén, aminek határait nem ismerjük, tetszőleges termékeket állítsunk elő. Embrionális kísérletekről már hallottunk, amikor is egyszerű sejthalmaznak, experimentális tárgynak tekintik az embert. (Megint csak zárójelben jegyzem meg: még a tudomány berkeiben sincs egyöntetű álláspont arra vonatkozólag, hogy mit tekintünk az emberi lét kezdetének. Nagyjából elkülönítik ugyan az embrió és a magzat állapotát, de ez elég elnagyolt definíció. Ugyanakkor pl. a Ptk. jogképesnek tekinti az embriót is, föltéve, hogy majdan élve születik. Eközben valójában semmiféle joggal nem rendelkezik az ember, teljesen ki van szolgáltatva mások úgynevezett szabadságjogainak. Vajon mi lesz a jogi, biológiai, orvostudományi stb. státusza a klónnak?) Óriási az ellentmondás aközött, hogy az egyik oldalon az egyén jogai mekkora hangsúlyt kapnak, (a kötelességei persze már nem. . . ), az egyéni érdek, az önmegvalósítás, a személyes boldogulás mindenek felett és bármi áron, a másik oldalon pedig ugyanennek a személynek a jogi vagy biológiai tárggyá degradálása. Megint nem tanultunk a múltból, a művészi zsenialitásból. Madách Az ember tragédiájában világosan megnevezi a bajt: a falanszter színben hangzik el a Tudós kísérleteit jellemezve:

Nagyon vénűl az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organizál. -
De hogyha sikerűlne is müved,
Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,
Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,
Lény, melyet a természet eltagad,
Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,
Ha nem korlátozandja az egyén.
S honnan veendi ennek jellegét
Elzárva külhatástól, szenvedéstől,
Egy szűk üvegben kelve öntudatra?"

Ritkán tűnik föl olvasónak, hogy a fenti szavakat Lucifer mondja el. Lucifer, a tagadás ősi szelleme, ha úgy tetszik: maga az ördög, de ez még neki is sok: lombikban életet kreálni. Úgy látszik, a mai valósághoz képest még a sátán is idealista olykor . . .

Tehát az abszolútum, a Teremtő Logosz helyére az ember, az emberi ész került, amivel együtt jár a relativizálás és a definíciós káosz. Mert lássuk be, axiómának tekintenek fogalmakat, ugyanis ha meg kellene határozni, mi mit jelent, nagy baj lenne. Mi is a szabadság? Erre a kérdésre tucatnyi választ lehet adni.

* idegen erőtől való függetlenséget jelent

* egyik ember szabadsága ott végződik, ahol a másiké elkezdődik (a klasszikus liberális szabadságfogalom)

* szabad mozgás, a test szabad használata

* akaratelhatározási szabadság

* kiterjed mindarra, amit a jog szerint tenni lehet

* alkotói szabadság

* negatív és pozitív szabadság: szabadság valamitől és szabadság valamire

* politikai szabadság: emberi és állampolgári jogok

De ezeknek fényében valóban létezik-e teljes szabadság? Aligha. A munkavállaló függ a munkaadótól, családtag a családtagtól, párttag a pártvezetéstől és annak határozataitól, állampolgár az államtól és a törvényektől, és vég nélkül lehetne sorolni a kötöttségeket, melyek közül nem egy nem is önként vállalt függés, hanem "veleszületett", magából a szerepből következik. A definíciós bizonytalanság teret ad az önkényes értelmezéseknek, és a belőlük fakadó önkényes cselekvéseknek. Ki-ki a maga esze szerint. . . Ugyanígy, megszűnvén az abszolút viszonyítási pont, szemtanúi lehetünk jog és erkölcs szétválásának. Mindent lehet, amit a jog nem tilt. Valóban, amennyiben nem létezik egyetemesen érvényesíthető erkölcs, mindenki a maga erkölcse szerint cselekedhet, a relativizmus teljes diadalmára. Márpedig lehetetlen minden egyes lehetséges cselekvési típusra jogszabályt alkotni. Minél több a jogszabály, annál élhetetlenebb a társadalmi élet.

>Félreértés ne essék: nem elmúlt idők megszépítő nosztalgiájáról van szó. Ki vonhantá kétségbe, hogy kétszáz, ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt is számtalan önkény, szellemi és fizikai erőszak csonkolta az emberi nem életének teljességét? A rossz, a gonosz nem az újkor szüleménye. Az alapvető különbség a mérce létében vagy nem-létében van. Akár a jó, akár a rossz, akár a bűn, akár az erény viszonylatában volt közös, általánosan elfogadott viszonyítási pont. Mostanra pedig eljutottunk oda, hogy a közös mércének nem a milyenségét, hanem egyenesen a létét is kétségbevonják.

Európa most számolja föl magát szellemileg, durvábban fogalmazva kiheréli önmagát. Ennek mosolyognivalóan szánalmas jele tűnt föl nemrég, előbb London, majd Barcelona és Madrid utcáin is. Ateista hirdetések jelentek meg buszokon, az alábbi szöveggel: "Valószínűleg nincs Isten, hagyj föl az aggódással és élvezd az életedet!" A közlés első tagmondatával ("valószínűleg nincs Isten") most nem áll szándékomban foglalkozni, de hogy a másik két kijelentés enciklopédikus tudatlanságról vall, amit kiagyalói nemhogy nem szégyellnek, de még a világ elé is tárnak, az már-már groteszk. Mert fordítsuk meg az állítást. Ezek szerint ha valószínűleg van Isten, az embernek aggodalmaskodnia kell és nem élvezheti az életet. Hogy ezt a blődséget honnét vették, rejtély. Éppen hogy Isten létének elfogadása segít oly sok embernek, felekezetre való tekintet nélkül, hogy az élet magával hozta gondokat, szenvedéseket, bajokat képes legyen elviselni és megoldani. Hogy el tudja helyezni magát és embertársait a világ nemegyszer zavaros rendszerében. A hívő tudja, honnan jött és hová tart, akkor is, ha Isten útjai nem a mi útjaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink, de hisz a végső Rendben. És hogy vajon mi az élet élvezetének az a formája, ami javára válik az embernek, de Isten tilalmazza, újabb feladvány. Miből gondolja bárki, hogy a hívő savanyú, aggódó, száraz, keserű lény? Mondjuk II. János Pál vagy Böjte Csaba úgy néznek ki, mint megkeseredett, életundorral eltelt férfiak?

Naponta találkozhatunk azzal, hogy írástudónak tartott emberek szellemi ámokfutást rendeznek a nyilvánosság előtt. Ebben különösen is a bölcsészszakmák képviselői járnak elöl, már fenntartásaim vannak, ha a cikkíró történésznek, vallásszociológusnak, filozófusnak stb. nevezi magát, gyakran a tudás mellett az elemi logika (vigyázat! a Logosz szóból származik!) is messziről elkerülte a szerzőt.

Mi tehát a megoldás? Az ember valódi szabadságának tiszteletben tartása mellett egy lehetőség kínálkozik: visszatérni a Teremtő Logoszhoz. Nem erővel, erőszakkal, kényszerrel, hanem mert az egyetlen mód, hogy diszkrét, azt is mondhatnám: elidegenedett individuumok újra közösséget alkothassanak, melynek alapja annak elfogadása, hogy az egyén, az emberi ész, a tudomány és technika nem abszolutizálható. Ezért az ateistáknak, a kételkedőknek, a kiábrándultaknak az útja az lehet, hogy ha nem hisznek is Istenben, éljenek úgy, mintha Isten lenne. Velut si Deus daretur. . . Innentől önmagukból kiemelve, önmaguk fölé helyezve a viszonyítási pontot, figyelembe véve lelkiismeretük szavát ismét létezne mérték a mértéktelenség helyett, erkölcs a jog fölött, korlát az ész gőgje előtt. Innentől az emberiség előtt álló hatalmas feladatok megoldásához könnyebben vezetnének utak.

Ebben a remélt változásban nem kis szerepük lehetne tudósoknak és művészeknek, utóbbiak a lélek, előbbiek a ráció felől elősegítve a változást.

A tudomány és technológia képviselői közül sokan egyelőre nem óhajtják belátni, hogy korlátok nélküli, erkölcsi gátaktól nem fékezett tevékenységük is hozzájárul a világ pusztulásához, hiszen nem nehéz belátni, hogy ma nemigen van olyan tudományos-technológiai fejlesztés, aminek az eredménye ne lenne legalábbis Ianus-arcú. Unt példa az atom alkalmazása, akár békés célokra is, mert ha az energia előállításának mellékterméke az atomtemető, ahova a halálos hulladékokat próbálják elrekeszteni, több-kevesebb sikerrel, akkor nehéz lenne ezt a technológiát önmagában jónak nevezni. Mondhatja erre valaki, hogy majd megoldódik. Hogyne, csak közben újabb s újabb problémák keletkeznek, egyre nagyobb gondokat okozva. Energiafelhasználásunk az egeket verdesi, károshulladék-termelésünk ugyancsak, s miközben a fejlettnek csúfolt világban sokak legfőbb gondja, hogy évente mobiltelefont, számítógépet vagy kocsit cseréljenek, aközben emberek százmillióinak tiszta víz sem jut, élelemről nem is beszélve. A civilizált világban a plasztikai sebészet térhódítása elképesztő, közben a világ más részein betegségek tucatjai szedik áldozataikat, amiket lehetne gyógyítani, csak nincs rá pénz. . . A világ erőforrásainak elosztása rossz. Nyomor, elszegényedés, szegénység, betegségek, elidegenedés, az élő környezet tönkretétele: mi másban láthatnánk ennek okait, mint az önimádó ráció megistenülésében, a nárcisztikus individuum önérdekhajszolásában, önzésében?

Ebben komoly felelősségük van a szellemtudományok művelőinek, amint arra már utaltam. A relativizmus táplálásával, az értelem helytelen használatával, a morál fellazításával növelik a bajt. Mit is várhatunk tőlük-magunktól? Látszólag nincs a kezükben pénz, hatalom, hogy megoldják a problémákat. De van a kezükben valami, ami mindezt felülmúlja: a próféta szava, harsonája, ahogyan azt Ezekiel két helyen is megfogalmazta:

" Ha azt mondom a gonosznak: Meghalsz, s te nem figyelmezteted, nem beszélsz neki, hogy letérítsd a gonoszt gonosz útjáról, hogy így életben maradjon, a gonosz meghal a bűne miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha azonban figyelmezteted a gonoszt, és mégsem szakít gonoszságával és gonosz útjával, akkor meghal a bűne miatt, te ellenben megmented életedet. " (Ezekiel, 3,18-19. )

"Ha valamely országra kardot szabadítok, és ennek az országnak a lakói kiválasztanak maguk közül egy férfit és megteszik őrnek, ez mihelyt meglátja, hogy kard közelít az országra, rögvest megfújja a kürtöt, és így riasztja a népet. Ha valaki már most hallja a trombita hangját, de mégsem vigyáz magára, úgyhogy a kard odaérve elragadja, akkor a vére a saját fejére száll. Mert hallotta a kürt hangját, mégsem vigyázott, azért vére őrá magára száll. Aki azonban hallgat a figyelmeztetésre, megmenti a lelkét. De ha az őr, látva, hogy közeleg a kard, nem fújja meg trombitáját, és nem riasztja a népet, s a kard odaérve elragad egyet közülük, akkor bár saját bűne folytán ragadta el, vérét mégis az őrtől kérem számon. " (Ezekiel, 33,2-6. )

Igen, a próféta felelőssége olyan, mint az értelmiségi felelőssége: szólnia kell, ha látja közeledni a vészt. Vajon eleget tesz-e ennek a kötelezettségnek a modern írástudó?

Sokan tudományuk tárgyát abszolutizálva nem vesznek tudomást arról, hogy csak akkor van értelme működésüknek, ha ezzel önmaguk és mások javát szolgálják. A javát, és nem pillanatnyi hasznát, érdekét, kényelmét, profitját valakinek, akár önmagukét, akár más személyekét. Nem én mondom, hanem C. S. Lewis, hogy

" . . . könyveket csak a tudósok olvasnak, ám szorgoskodásunk eredményeképpen valamennyi közül a tudósok a legalkalmatlanabbak arra, hogy könyvekből okuljanak. Ezt úgy értük el, hogy a „történeti szemlélet"-et kitörölhetetlenül beléjük oltottuk. A „történeti szemlélet" lényegében azt jelenti, hogy ha egy tudós egy régi szerző kijelentésével találkozik, akkor azt az egy kérdést sohasem fogja felvetni: vajon igaz-e a szóban forgó állítás? Ehelyett olyan kérdésekkel foglalkozik, mint: Ki befolyásolta a szóban forgó régi szerzőt? - Milyen mértékben érvényesült nála a hatás? - Milyen álláspontot képvisel a szerző egyéb műveiben? - Az ő fejlődésének, vagy egyáltalán a kultúrtörténetnek mely szakaszát jelzi a szóban forgó mű? - Mennyiben hatott későbbi gondolkodókra? - Hányszor értették félre (kivált az illető tudós közvetlen kollégái)? - Milyen irányba haladt ezen a területen az utóbbi évtizedek során a kritika? - és végül: Mi a kérdés jelenlegi állása? A régi szerzőre úgy tekinteni, mint akitől tanulni lehet valamit - feltételezni, hogy amit mond, netán a jelenkori olvasó gondolkodását és magatartását is befolyásolhatná - ez tudóshoz méltatlan, együgyű felfogás volna. S mivel megszakítás nélkül nem tudjuk az egész emberi nemzetséget az orránál fogva vezetni, nagyon fontos, hogy minden nemzedéket tökéletesen elszigeteljünk az elődeitől. Mert ha megengednők, hogy az egyik korszak tudását és tudományát csak úgy szabadon átvigyék a másikba, félő, hogy az egyik korszak jellemző hibáit a másik korszak jellemző igazságai ellensúlyoznák. Hála azonban a mi Atyánknak és a „történeti szemlélet"-nek, a jelenkor nagy tudósai éppoly kevéssé okulnak a múlt bölcsességéből, mint a legtudatlanabb kocsis!" (C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei, Harmat Kiadó, Budapest, 2007. , 140-141. pp. )

Nos, rajtunk áll vagy bukik, hogy Vörösmarty Mihály kérdésére:

"Ment-e
A könyvek által a világ elébb?" (Gondolatok a könyvtárban)

igennel válaszolhassunk. A felelősség rajtunk, bármit tegyünk is ellene. Így hát

"Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz. " (Petőfi Sándor: A XIX. század költői)

Köszönöm a figyelmüket!